Egy perces ponyva történet I. (Issac Beckett)

Bele a közepébe

Egy család, vagy kettő?

Half a Heart | All I Want

Elmentél, és egyedül maradtam. A gyermekünk sírva feküdt a földön, nem akarta ezt elhinni, ahogy én se. Felkaptam, és suttogtam neki, hogy visszajösz, nem hagysz minket itt, a puszta közepén. Tévedtem, de ő kitartóan figyelt az ablakból. Nem fogadtam el az érzést, hogy már csak apja van. Mindennap arra gondolok, merre lehetsz, mit csinálhatsz. Nem írsz levelet, nem látogatsz meg. Tetszik neked az, hogy szenvedni látsz? Továbbléptél? Nekem épp az fáj, hogy elsétáltál, mert nem volt jó neked, nem akartad a gyereket, és menekültél a múltod elől. El akarsz taszítani magadtól, mindentől, ami velem kapcsolatos. Érzem.

Fejemet felemelem a kislányomra, aki a szőnyegen ül, és a macijával játszik. Nyolc éves, és még mindig érzi a reményt, hogy az anyja nem hagyta el, nem futottál el tőlünk. Ő bízik benned, ennyi nem elég? Mire vársz, mit mondjak? Sajnálom? Túl késő ahhoz, hogy bocsánatot kérjek, mert te is tudod, hogy én se ezt akartam. A maci feje oldalra dől, és a varrás elszakad, te varrtad neki. Ez egy jel lenne? Átölelem a lányunkat, és puszit nyomok a fejére, majd megszólal, mintha kiment volna belőle az utolsó fény is.

– Anyu soha nem jön vissza – szipogta, és szorosan hozzám bújt. Nem szóltam, de megértette, hogy így van. Zokogni kezdett.

A poros ablakot bámulom, és nem tudom eldönteni, hogy leporoljam-e vagy inkább hagyjam ott a porcicákat. A szoba teljes egészében márcsak régi törmelék. A ház kívülről úgy nézki, mintha lakatlan lenne. Nemrég még az állam fel akarta robbantani, de a lányom, az édes, pici kislányom megvédett, és szólt, hogy ebben él az ő apukája, akinek fáj az oxigén, a levegővétel. Inkább szívom a benti, poshadt, sűrű port, minthogy frissre váltsak. Mennyiszer akart rábeszélni a drágám, hogy mozduljak ki, nem tettem. Nem azért, mert nem hittem neki, hogy jobban leszek, hanem, mert nincs kedvem. Nem tudok odakint mihez kezdeni, csak járkálnék, és betérnék néha egy-egy szupermarketbe, hogy feltöltsem a hasam.

Senkit se érdekelne egy öregember halála, csak a lányát. A szerelme, aki egykor még a feleségének mondta magát rég elhagyta őt, és boldogan él New York City-ben. Én miért maradtam Texas-ban? Itt születtem, és itt is fogok meghalni, ha ehhez az kell, hogy mindekit elveszítek, akit szeretek, akkor szomorúan fogom elveszteni az életemet, vagy magam vetek neki véget. Néha odavettem magam az asztalom fölé, és levelet írok. Kinek, ha nincs senki, aki elolvasa? Hát az utókornak, hogy lássa a következő nemzedék a múltat. Egy erős fantáziájú kisfiú, aki kíváncsi mi volt itt évekkel ezelőtt. Rakéta űrállomás? Pékség? Ezt vésem papíra, mármint az igazat.

Eltelt egy hét azótta, hogy a lányom itt volt három napig, hogy ellásson. Hetente megteszi ezt egyszer, persze próbáltam már lebeszélni, de olyan makacs, mint az anyja. Amit már eltervez azt véghez is viszi, és mint mindig most is kitakarított. Bespájzott nekem a konyhába, letörölte a port, majd ledobta az asztalra a rongyot, és a felkötött kontyjából már kiszállingóztak a tincsek. Leült a fotelbe, és felém nézett, pontosabban a szemembe.

– Apa – szólított meg, és felbóbiskóltam – Tudom, hogy nem akarod elhagyni ezt a házat, de…

– Nincs semmi de – intettem le, hogy ne folytasa. Azt akarja, hogy költözek be a városba, hogy legalább legyenek szomszédjaim, akik tudnak néha napján rám nézni – Nem megyek el innen sehova.

– S még én vagyok makacs – fonja össze karjait maga előtt – Mindig azt mondtad, hogy olyan vagyok, mint anyu, de talán ezt tőled örököltem. Nem tőle.

Silvia. Miért hozta fel? Talán megkereste? A több éves apró remény végül valóságra nőtt? Megráztam a fejem, és elvetettem ezt a tippet. Istenem. Ez a név minden alkalommal elgyengít, és azt hiszem ilyen nő kell minden férfinak, aki a kemény szívet lággyá varázsolja. A nők pont ezt szeretik bennünk; az oroszlánt, ami keményen csap le az áldozataira, ha kell szétszagatja, csak hagyja békén a családját. Azt hiszem én épp ezt tettem tönkre, nem vigyáztam eléggé rá. Rájuk.

– Van egy eladó ház az utcánkban. Kicsi, de tágas, és szerintem neked pont megfelelő lenne – fejezte be azt, amit be akart.

– Nem szeretnék odaköltözni – mondtam ki nyersen – Semmi körülmények között sem.

– Ez most nem a te döntésed, apu – jelentette ki – Megvettem a házat. Azért jöttem, hogy holnap odavigyelek a cuccaiddal együtt. Ezt a házat eladtam.

– Mióta árusítod? – kerekedett el a szemem. Nem hittem a saját gyermekemnek – Te!

– Ne fenyegess! – állt fel, és megfogta a rongyot – Csinálok vacsorát, és ha ki mersz pakolni a táskákból… – merengett – New York-ba megyek.

Felsóhajtottam, és feltáplászkodtam. Az öregcsontjaim már nem olyan fiatalok, mint amilyenek voltak. Öregszünk, ezt minden idősnek be kell vallania magának. Felegyenesedtem, és kinéztem az ablakon, amikor megpillantottam befordulni egy fekete kocsit a ház elé. Ki lehet ez?

– Kate – fordultam meg, és ott állt mellettem mosolyogva, majd rám nézett. Tudta, hogy mire, vagy kire gondolok.

– Apu. Most megismerheted a barátom – ment anyjtót nyitni neki. Szerette, de még mennyire. Az ujján még nem volt gyűrű, de már bármikor megkérheti a hős szerelmese a kezét. A srác kiszállt a kocsiból, és átölelte Kate-t – Bemutatlak apukámnak – suttogta a fülébe, majd bementek a házba.

Kicsoszogtam a nappaliból az előszobába, majd komor arckifejezéssel meredtem rájuk, amit a lányom nem díjazott, de nem voltam jó kedvemben. Sosem. Talán.

– Jó napot – nyújtott kezett az idegen, és megráztam. Erősen és férfiasan, meglepett, hogy ő is elfogadta – Arnie Kingston – mutatkozott be.

– Issac Beckett – elengedtem a kezét, és kőkemény pillantásokat vetettem rájuk – Azt mondta Kate vacsorát főzz.

– Arnie szakács – szólt a lányom, és bólintottam – Szóval … együtt fogunk főzni.

Legyintettem, és visszamentem az örökös helyemre. A kedvenc kanapémra. Rádőltem, és azonnal mély álomba zuhantam, pedig még nem is ettem semmit. A horkolás csak monoton dallam volt az ébren lévő személyeknek.

Kate rázogatására riadtam fel, és felültem vele szembe. Ráncos kezemmel töröltem meg az arcomat, majd felálltam. Bólintva ment előre a konyhába, ahonnan finom illatok szállingóztak ki. Kilépdeltem az előszobába, de hangokat hallottam meg a célom felől.

– Nagyon makacs az apám – sóhajtott a lányom, és letett egy tányért – Már évek óta mondogattom neki, hogy költözön el, vagy csak menjen innen ki. A sok por tönkre teszi a tüdejét.

– Mindent megteszel érte – halk cuppanós puszit hallok meg. Grimaszolva belépek a konyhába, ahonnan a galambok szétszélednek, és az arcomon mosoly jelenik meg – Jó reggelt!

– Jó … jó … - motyogom, majd leülök a helyemre, ahol mindig ülni szoktam – Na, lássuk! Mi van itt?

Omlett, szallonna, kakaós csiga, pogácsa, tejes bögre … Minden, ami egy reggelihez szükséges. Elvigyorodok, majd felnézek réjuk. Marly félve ül le mellém, végül a másik oldalamra hatalmas önbizalommal Arnie.

– Az omlett saját recept – mondja, amiből éppen szedek.

– A feleségemét jobban szeretem – mondom mellé, amire vállat von.

– Nem árt új dolgokat kostólni, nem igaz? - mosolyog rá a lányomra. Halványan visszaadja ő, és eszik egy kis joghurtot. Arnie-t figyelem, ahogy tormát és szallonnát eszik kenyérrel, majd kortyol egy kis tejet. Megeszem a reggelim, ami ízletes, de a feleségem jobbat készít. Felállok, és visszaindulnék a nappaliba, amikor Marly megszólal.

– Papa … Indulunk – mondja, és elkezd összepakolni – Öltözz fel!

Végig nézek a piszkos ruhámon. Áhh, szóval ez nem jó? Nekem megfelel. A cuccaimat a srác pakolja be a kocsijába.

– Magát Kate viszi – szól, miután beszáll a kocsiba – Ott találkozunk!

Int, és már el is tűnt, csak meredek utána. Most mi a francot csináljak? A lányom tér ki az udvarba már telepakolt kocsijába ül.

– Gyere apu! - beülök mellé, és az üres házat nézem, amíg el nem hagyjuk.

A poros ország úton haladunk. A kocsi megy a maga útján, és soha nem néz vissza. Veri fel a port mögöttünk, bár itt nem-igen fordul meg senki, már elhanyagoltál a környezetet. A madarak fent járnak, de sosem szállnak le egy fára sem, bár lenne itt olyan. Kiérve a koszos mezőről rátérünk az autópályára, ahol sebessen szágoldunk. Mennyi autó! Csak ámulni tudok, az időmben csak a gazdagok jártak ilyenekkel. Kate felkuncog, majd abbahagyja a tekintettemet meglátva. Mérgesen fordultam felé, de a ráncok eltűntek. Nyugtatóan fogtam meg a kezét, de el is engedtem.

– A változásokat, mint kihagytad, apu – szól, és nem veszi le a tekintetét az útról – Minden megáltozott.

– Azt láttom – bólintok, majd hátra viszem az ülést, és elalszok – Ébressz fel, ha megérkezünk.

Egy néma biccentést még észreveszek felőle, majd álomra hajtom a fejem. A szemeim ólomként neheződnek le. Tudom, hogy hamarosan ott leszünk, és minden tervemnek lőttek. Talán visszajött volna a feleségem hozzánk. Megtalált volna minket, de így? Nem fog tudni. Nagy ez a város.

Mire felkeltem egy idegen ágyban keltem, egy citrom illatú szobában, ahol az ablakból sütött be a reggeli napfény. A szememnek még kellett szoknia a világosságot, majd fellendültem, és behúztam a függönyöket. Egy székre ki volt már készítve a ruhám. A homlokomat ráncoltam, hogy most mi van, de felvettem az öltözéket, majd lesétáltam a lépcsőn. Finom illatok szálltak a levegőben, amikor beértem a konyhába megpillantottam a lányom, ahogy sürög-forog.

– Szia apu – mosolygott rám, és helyére tette az utolsó elkészült palacsintát is, majd a gofri sütőhöz sietett, hogy kivegye az harmadik darabot – Jól aludtál?

Merően biccentettem, majd leültem az asztalhoz, ahol karácsonyi teríték fogadott. Kate letette a gofrit a tányérom, majd megkente csokival mellé meleg tejet szolgált fel. Jóízűen enni kezdtem, amikor Arnie lépett be a szobába három szattyorral a kezében. A lány egy puszit nyomott a szája sarkába, majd elvette a csomagokat, és a pultra helyezte őket, aztán mindketten velem reggeliztek.

– Hogy tetszik az új szobája? – kérdezte Arnie.

– Kényelmes – böktem ki, majd felálltam onnan, és a nappaliba vonultam, még hátra motyogtam egy köszönöm féleséget.

Átsétálva a ház másik felébe egy karácsonyfát vettem észre. Az égsorok égtek rajta szépen sorban, az ajándékok már alatta. Szenteste reggele lenne? A kandalóban pattogott a tűz, így adva a meleget. Hol vagyok? Mit keresek itt? A saját lányom akar rám vigyázni? Egyszer csak egy kislány sírt fel a hátam mögül. Egy kisbaba. A kiságyikójában feküdt, és nagy szemeivel meregette a környezetét. Felé hajoltam, majd megejtettem egy óvatos mosolyt, aztán leesett, hogy ki is ő. Az unokám lenne?

A baba abba hagyta a sírást, helyette mosolyogás jelent meg a picuri arcán.

– Te lennél az első unokám? – vettem ki az ágyából, és a karomba zártam. Elfogott a nagypapai érzés, amikor először fogja meg az ember az első szülött unokáját. Nagy zöld szemeivel figyelte minden mozdulatomat, majd nevetni kezdett. Lehetett három hónapos is.

Kate jött be hatalmas mosollyal az arcán mögötte Arnie, aki átfogta a lányom derekát, és egy puszit nyomott az arcára. Valamit még suttogott neki, de arra már nem figyeltem. A tündérkét néztem, miközben leültem a tűz mellé melegedni.

– El akartam mondani, de inkább megmutattam – ült le mellém Kate. A kezébe tettem a kicsit, aki nevetve fogadta édesanyját.

– Ivonne – felelte Arnie, és a családja felé hajolt, közben megejtett egy apró mosolyt felém.

S, ahogy elnéztem őket elöntött a boldogság meleg érzése. Az, hogy ők már egy család még nagyobb csak emelt a téten. A remek érzés, amikor hozzájuk tartozhatsz, ilyenkor a szereteiddel lehetsz. Karácsony ünnepén a fa mellett ajándékokkal körülvéve.