Az írók

A múlt és a jelen

A nagy család

The Joker and The Queen

Te voltál az, akit először megláttam az nap reggel, amikor még mindenki aludt. A te karjaid fonódtak magam köré, és védett mindentől. Te adtál nekem reggeli csókot, majd én készítettem magunknak reggeli tojás rántottát. Együtt ettük meg az ágyban, és együtt voltunk az nap reggel, amikor az egész kapcsolatunk elkezdődött. Pedig lehettünk akkor egymásé? Egy órát voltál nálunk, talán, de teljes mértékben megértem. Apám se örült volna teljesen annak, ha meglátja, hogy egy ágyban aludtam egy fiúval. Talán a sors akarta, így.

- Már megint a sors? - sóhajtozott valaki a második sorban – Miért mindig róla beszél? Ennyire hisz benne? Szereti, hogy folyton emlegetni tudja?

- Átakarja venni a helyem? - kérdeztem, és a mikrofonnal a kezemben lesétáltam az emelvényről a székek közé – Mindenkinek vannak véleményei, de azokat kulturált formában kérem megosztani, rendben? Gondolom volt iskolás, ugye? Nem akarom ide is bevezetni a kézfeltevést, de kérem, ne vágjon a másik szavába!

- Csak képzelődik, amikor ezeket kitalálja? Mármint a történeteket? - kérdezi nagyot nyelve. Látszott rajta, hogy valami ki akar törni belőle – Mindig a szerelem vagy a szeretet magánál a téma. Ó, bocsánat, valamikor mindkettő, de mikor akar másról is beszélni? A szenvedésről, a depresszióról?

- Tudja, Ms. Brennen – kezdem – Az ember arról ír, amit ismer, ami megtörtént vele, és le tudja írni élvezhetően a célközönségnek is. Ez fontos az írásban, hogy megértse azt, amit meg akar a többiekkel.

- Szóval, ha következő alkalomra írok egy olyan novellát, amiben a múltamról van szó, akkor arról lesz szó? - csillan fel a szeme.

- Akartam is kérni – mosolyogtam, majd visszaültem a színpadra – Ez mindenki házi feladata. Készítsetek egy irományt a tinédzser korotokról. Emeljetek ki részleteket, de nem kell mindenre visszaemlékezni. Ti legyetek a rendezők! Ezzel fejezem be – kapcsolom ki a készüléket, majd összepakolok, és elindulok kifelé, amikor észreveszem, hogy valaki még van a teremben. Egy fiatal lány néz le a füzetébe. Odasétálok mellé, és leülök elé.

- Írsz valamit? - kérdezem kedvesen, és a nyitott lapokra nézek. Üresek – Vagy csak gondolkodsz, hogy hogyan kezd el?

- Mi a története vége? - pillant fel ragyogó zöld szempárjával, és hosszú szőke haja belelóg az arcába – Mi lesz a két főszereplővel?

- Nem a vége a fontosabb. Inkább a kapcsolatban történtek – sóhajtok. Csak ez érdekli? Arra maga is rájöhet – Minden kapcsolatban vannak cselekvések, amik meghatározzák az egészet.

- De mi lesz a vége? Összeházasodnak, ahogy lediplomáznak, és gyerekeik lesznek? - nem hagyja abba, pedig nekem sietnem kell, de még is nyugodtan ülök ott. Nem vagyok feszült, se ideges.

- Miért akarod ennyire tudni? - kérdezem, mert kezd aggasztani, hogy folyton lefele néz, mintha érdekes lehet a padló – Valamit el akarsz mondani, Evelin?

- Benne vagyok egyben – suttogja, amit nagyon halkan, de meghallok – S nem tudom, hogy mit lépjek, mert teherbe estem, és ezt még az apa nem is sejti.

A megnyílása letaglózott, de megfogtam a kezét, és megszorítottam. Ismerős szituáció. Korai terhesség. Sok felelősség, és feszültség lesz, de remek időszak, majd ami még vár rá.

- Mondd el neki. Bárhogy is reagál, tartsd meg a gyereket. A családodban bízhatsz, ők segíteni fognak neked, hiszen egy gyermeket elveszíteni a legnagyobb fájdalom egy nő számára – feleltem, és a hasára néztem. Alig lehet még egy hónapos is.

- Veled is ez volt? - nézz a szemembe, amiben megcsillan valami, ami számára igent jelez – Mikor, és hogyan?

- Tudod, már késő van ehhez – állok fel – Jönnek érted?

- Igen, az anyukám – pakol össze – A bejáratnál vesz fel.

Ez volt az utolsó beszélgetésünk egymással. Több beszélgetésre már nem tudott eljönni, bár leveleztünk, de az nem volt ugyanaz, mint személyesen. Nem mondhattam neki el mindent, de minden nap úgy éreztem, hogy tévedtem. El kellett volna mondanom. Minden egyes információt neki.

- Anya – rohan felém a legkisebb, Olivér. Felkapom, és puszit adok az arcára, még csak két éves, de gyorsan tanul – Mit eszünk vacsira?

- Mit szeretnél? - simogattam meg a pocakját, bár azt hiszem nem kell többször kérdeznem. Az arca mindent elárult számomra. Egy dolgot akart, és abból nem minden nap kapnak.

- Apu specialitás – búj oda hozzám, majd a konyhába indulok.

- Az lesz – teszem bele az etetőbe, amit a konyhába viszek – S, közben figyelheted, hogyan készül el – mosolygok rá, majd puszit nyomok a fejecskéjére.

Összefogom a hajamat, és felkötöm a kötényemet, majd neki állok előkeresni a hozzávalókat. Mindig van belőle, és mindig tudok készíteni. Eszter rohan be hozzánk sikoltozva a hátam mögé búj. A derekam alatt van még. Barna haja két copfban bomlik le az oldalára, barna szemét az apjától örökölte.

- Anya, Ármin be akar dobni a medencébe! - ordítja, mert a bátyja is beront közénk – Ne!

Felkapom, és a pultra ültettem, majd leguggolok a nagyobbik fiam elé, aki megáll előttem. Rám néz, és nem érti mi a gond.

- Oda adjam a fürdőruhákat? - kérdezem, amire megrázza a fejét – Tudjátok, hogy hol vannak – pusziltam meg a fejét.

- Itt van apa – mosolyog, és felül a bárszékre a pult előtt, ekkor belép Ő. A gyerekeim apja, és a férfi, akivel összekötöttem az életemet. Minden a gimiben kezdődött, és annak is a vége felé. Tizenkilenc és tizennyolc évesek lettünk, amikor megszületett az első gyerek, Ármin.

- Apu! - szólal fel Eszti, és vigyorogva hagyja, hogy felkapja őt – Tudod mi lesz a vacsi? - mosolyog, majd Olivér felé fordul, aki felemeli az ég felé a két kezét.

- Apu specialitás – feleli, és ránézek, majd ha mindenki meg volt én jövök. Egy apró csókot lop ajkaimra, amit már minden nap megtesz mostanában.

A gyerekek az apjukkal játszanak a nappaliban, a gyerekszobában felváltva, miközben a legkisebb kikerült mellém a konyhába. A pici Mangó. Bár az ő vacsoráját még magamból adom, de mindig boldogan várja azt. Amikor megterítek még gyorsan megetettem a kicsit, és én is csatlakozok az evéshez. Minden olyan családias, és hangulatos. Anya lettem, már tizenkilenc évesen, ez nem lehet új nekem, de még is az.