Rozi naplója 0.

KUPIDÓ

Ik Ben Zo Blij Dat Jij Er Bent

Ki ismeri igazán önmagát? Biztos kíváncsi vagy, én milyen úton-módon fogok próbálkozni. Kedves Idegen, aki a virtuális blogomra tévedt, kérlek tisztelj meg a figyelmeddel, ha már ide tévedtél el ne menj köszönés nélkül. Igazából  az se érdekelne, ha titokban követnéd a naplómat, a napjaimat. Tőlem csinálhatod. Engem nem zavar, de figyelmeztetlek. Sosem készülhetsz fel erre!

Minden egy évnyitón kezdődött, amikor a fekete szoknyámat igazgattam, és lehajtott fejjel a cipőmet vizslattam. A lábaim már fájtak a fél óra állástól, de a műsor még tartott. A levegőt fogyott, éreztem, ahogy a tanulók, a tanárok körülöttem lopják a levegőmet. A hajam a vállaimra és a hátamra izzadt. A pólóm egy fehér trikó, aminek pántja csipkézett, és kicsit az oldalai is. Határozottan felemeltem a fejem, és mély levegőt vettem a már elhasznált testszag és férfi dezodor illatból. Nem is kell mondanom, a suliban férfi uralom van. Minden osztályban több a fiú, mint a lány, ahogy a miénkben is.





Mögöttem pár srác beszélgetett a nyaráról, vagy éppen a csajokról, vagy a ma délutáni tervekről, amikor meghallottam a nevemet. A szívem ijedten dobbant egyet, a testem megmerevedett, de még mindig előre bámultam a kilencedikesekre, akik az évnyitói előadást vezették le. Kezeimet összeszorítottam nagy nehezen, és ajkamba haraptam ugyanis folytatták a hátam mögött a beszélgetést. A hajam be fog göndörödni – gondoltam hirtelen, bár fogalmam sincs, hogy jött ez ide. Talán a tudatalattim próbálja terelni a figyelmem valami másra. A homlokomon gyöngyöznek az izzadság cseppeim. A szám kicserepesedett, még ma nem jutottam semmilyen folyadékhoz, illetve, ha fogmosást nem számítjuk, amikor kiöblítem a vízzel azt, ami még több vizet kíván. A hallásom tompul, és csak nagyon halkan ismétlődnek a lezárt szavak a fejemben. „Ezennel megnyitom a tanévet!” A diákok osztályonként indulnak kifele az osztálytermeik felé, igen, én is velük haladok. Előttem egy magasabb fiú lépked, mellettem egy szintúgy alig százhetven centis srác bandukol a tömeggel. Rosszul vagyok, inni akarok és kimenni a szabadba a szabad ég alá, és mély levegőt szippantani a friss oxigénből, amikor hátulról nekem jönnek, ami által az előttem lévő hátának ütközöm, aki óvatosan felém fordult, pontosabban lenéz rám. Bocsánatot kérek, és hátra nézek. A velem egykorú osztálytársaim lökdösődnek a hátsó sorokban. Páran felnéznek, hogy mi ez, majd visszamegy az alapzaj. Beszélgetés foszlányok, és kuncogások.

A helyemhez érve leülök a székemre, és felpillantok, hogy megnézze

m a többieket. A padtársam mellém ül, majd előre dől a padra, és mintha elaludna úgy is marad, amikor megszólal. – Jövőre végzősök leszünk ilyenkor – nyögi ki, és felemeli a fejét, és a hím társainkra nézünk – Ezekkel kell leérettségiznem – legyint, majd rám néz – Jól vagy?

Ránézek, de nem értem a kérdését. Persze, remekül vagyok. Miért ne lennék jól? Ráemelem a tekintettem, majd egy aprót bólintok. – Persze, tökéletesen. Igazából szerintem én vagyok a legboldogabb, hogy elkezdődik ez az év is – mosolygok rá egy aprót, majd az osztályfőnökünkre nézek, aki csendre int mindenkit. Róla annyit érdemes tudni, hogy férfi, elvált, de még fiatal, olyan huszonnyolc éves lehet, és jóképű, de sosem jönnék össze egy nálam sokkal idősebb pasival, mert az, fogalmam sincs, nem helyén való, szerintem. Sokan nem értenek ezzel egyet, ugyanis a huszonnyolc fős osztályunkból az öt lány teljesen belé habarodott, kivéve én és a mellettem ülő személy, Kitti.

Suli után rögtön hazamentem. Nem szeretek órák után még ott lenni az épület falai közt, és azon gondolkodni ki is vagyok én valójában. Követtem el rossz dolgokat, persze. Voltak abszolút hibás döntéseim, de ezenkívül előfordultak jók is. Összehoztam egy-két párt, valójában elég sok kapcsolatnak vagyok a kupidója az iskolában, de erről én nem tehetek. Ilyen vagyok. Az ágyamon fekszem, és nézek ki a fejemből jobb, mint bárhol máshol járni, amikor csengetnek, majd anyu kopog be, amit csak vacsora időben szokott, vagy uzsonnánál. Az órára nézek, és összehúzom a szemöldököm. – Egy osztálytársad van itt, Gergő. Beszélni szeretne veled.

Elképzelem magam előtt a srácot. Magas, vörös hajú, és zöld szemmel rendelkezik. Ma észrevettem, hogy egy újonc lány elég sokszor felé nézett, de a közelébe is próbált férkőzni, amikor csak tudott. Kicsit feltűnően, de ez csak számomra volt az megnyugodhat, bár biztos nem is sejti, hogy figyeltem. Lecsoszogom a már átvett otthoni ruhámban, ami egy pizsama alsó és egy trikó. Hobbim, hogy ilyenkor mindig lezuhanyzok, és egy kis kényelmet biztosítok magamnak. A hajam felkötve egy hajcsattal. Mosolyogva megyek be hozzá a nappaliba, ami ilyenkor jó kis megbúvó hely, ugyanis anyukám tudja, hogy az ilyen alkalmak eléggé bizalmasak a kamaszok számára, bár számomra nem, úgy is mindenről beszámolok neki. Tudja, hogy az ilyen ritka pillanatok szoktak azzal indulni, hogy keresünk-neki-valakit akció. Általában ingyen dolgozom, mert szerelem nem kerül semmibe, és nincs jogom ezért bármit is kérni, szóval leülünk a vajszínű kanapéra egymás mellé. Közöttünk hagyva jó pár centit. Ránézek, majd bólintva neki kezd a szövegének. – Szóval, bocsi, hogy ilyenkor zavarlak, de muszáj lesz megkérjelek valamire – fordul felém, és mély levegőt vesz. Biztos vagyok benne, hogy megérzi az enyhe vanília illatot, ami édesanyám kedvence, még a parfümje is hasonlít rá vagy csak ő teszi édesebbé – Van egy tervem, amihez te is kellesz – folytatja, és már kezd idegesíteni, hogy ilyen sok szünetet hagy a mondatai közt, de türelmesen végig hallgatom. – Ebben az évben eldöntöttem, hogy szeretnék sok lánynak boldogságot okozni, ha egy nap egyet sikerül nekem az is tökéletes lesz. Először az osztályban kezdeném, aztán sorban haladva mindegyik osztállyal végig mennék – a válaszomra vállamat rántom meg, amit megért. Ilyenbe akar engem bele rángatni, hiszen pont ezt csinálom én is, csak mindkét nemet boldoggá teszem – Te szerezhetnél nekik barátot, én meg bókokkal látnám el őket, hogy legyen önbizalmuk, és merjenek lépni.

Előre meredek a sarokban álló órára, ami minden órában felcsiripel egyet, majd a kis madárka utána visszabújik a házába, és vár még hatvan percet. – Szóval arra kérsz, hogy a suliban az összes lánynak szerezek egy nap alatt egy barátot? – meredek rá, mert általában egy hét kell ahhoz, hogy mindkettőjüket megismerjem annyira, hogy biztosra vegyem.

A sötétkék farmerján látszik, hogy már elég sokszor hordta. Nem nőtt tavaly óta, vagy akkor még nagy volt rá, bár nem látszik, hogy bármikor felhajtotta volna a lábszárát. A fehér inge gyűrődötten van rajta, az anyukája nem vasalta ki, eleve, így vette fel. A szülei elváltak, vagy az édesanyjának nincs ideje mostanában. – Biztos vannak jól bevált kérdések, amire mindig eléred, hogy a legjobb választ adják az alanyok, hiszen hallok rólad, hogy megint kiket hoztál össze, és elég meglepőek a párjaid, de még sosem szakítottak! – apró mosoly jelenik meg az arcán. Ezzel kábít el minket? Engem miért nem tud?

Nagyot sóhajtok. Nincs kedvem ebbe belemenni, de bólintok. – Rendben, belemegyek, de egy hét kell! Az fix – felelem, és a szemébe nézek mélyen, hogy ezen nem változtathat – Te annyit bókolhatsz neki, amennyit akarsz, de ismerd meg. Ez a legfontosabb! Jegyzeteld, vagy jegyezd meg! – adtam neki az utasításokat.

Feláll, és a kezén lévő karórára néz, és a hajába túr. - Mennem kell, de köszönöm – kapja fel a táskáját, és a telefonját is kiveszi a zsebéből. Valamit gépel, aztán visszateszi a helyére, és az ajtóhoz megyünk. Kinyitom előtte a bejárati ajtót, majd kikísérem a küszöbig – Jó éjt – távozik, én még intek neki egyet, és becsukom a nagy, rozoga ajtót, és elfordítom a kulcsot benne. Felmegyek a szobámba, de anyu utánam siet a konyhás köpenyében. A vacsora készítése közben elmeséltem neki mindent, miközben apu is hazaért, aki hazahozta a kórházból a kis öcsémet, akinek a nyáron sikerült eltörnie a kezét, de nem szomorú, mert alig várja, hogy a barátai aláírják a gipszét. Megsimogatom a fejecskéjét, és puszit adok az arcára, amire kinyújtja a nyelvét, és befut anyához, hogy megölelje. – Milyen volt az első nap? – néz rám apu, aki leveszi magáról a kabátját, és nyom egy puszit a kobakomra. Megrántom a vállam, amivel veszi a lapot.

A vacsoránál összegyűlik bennem apám kérdésére a válaszom, és leteszem a kanalamat, miután befejezem a levesemet. – A tornateremben most is elhasználódott a levegő. Megizzadtam, és alig vártam, hogy hazajöjjek. Az órák ugyanolyanok voltak, annyi különbséggel, hogy más könyveket, illetve más órarendet kaptunk az idei évre is – vettem végig röviden a napot – Ja, és beleegyeztem egy tervbe, amit Gergő tervelt ki, bár volt benne pár megvalósíthatatlan dolog, de nyugalom közöltem vele a tényeket – nyújtottam oda anyunak a mély tányérom, majd megkaptuk a sajtos tésztás vacsoránkat. A testvérem, Kristóf kedvence, direkt miatta készítette el anyu, bár a kis öcsém háromszor is repetázott, az oka annyi, hogy a kórházban ennél is rosszabb az étkezés.

Az esti, családi étkezés után a szobámba mentem, és újra lezuhanyoztam, majd ágyba bújtam. Beállítottam az ébresztőmet, amikor üzenetet véltem felfedezni. „Keresünk egy párt. Neked. –A” – mosolyogva visszaírok neki egy jó éjszakát Andrásnak, aki az egyetlen, igazi barátom az egész épületben, ahova minden nap bejárunk. Idén csak hetedikén tud jönni, ami sajnálatos, mert addigra ki kell bírnom még három napot. A párnára hajtom a fejem, azt követően lehunyom a szemem. Előttem elképzelek egy rétet ragyogó napsütéssel, madárcsicsergéssel. Körülöttem a párok vannak, akiket összehoztam, és a többiek, akiket még nem, azután Gergő jelenik meg mellettem, majd azt mondta: ’Sok a dolgunk, nem, de?’ – aztán elnyom az álom.