Lépésenként I. | A futam I.

Egy kezdő löket

Mindent előkészíteni

Is That Alright?

Minden ott kezdődött, hogy megismertem. Úgy tűnt többet akar, azt hittem, ugyanazt érezzük. Pofára estem, de még megkorát! Lányokkal jön össze, szinte olyanokkal, akik ellentétje nekem. Ez valami játék, vagy csapda? Megráztam a fejem, és felnéztem a tanárra, aki éppen a történelem nagy dolgairól beszélt. Nem aludtam el, elbambultam, a kettő együtt más. Szeretem a tantárgyat, szinte olyan, mint egy történet. Körbe néztem, és a szemem rajta állapodott meg. Hátul ült, így nem tartottam rajta sokáig a tekintettem. Lenéztem a füzetemre, azt hiszem, el kell kérnem valakinek az órai munkáját. A cím volt felírva tarka, színes betűkkel. A legjobb barátnőm füzetébe néztem, ő sem sokat írt. Dátumokat, és azok közt sorokat kihagyva. Díszitette a füzetét a kornak megfelelően, a hangulatához igazodva.


Meghallottam a csengőt, ami jelezte vége az órának, és következik a kémia, aztán haza lehet mennie. Péntek van, és márcsak egy óra választ el attól, hogy belecsapjunk az őszi szünetbe. Elköszönt tőlünk a tanár, majd kiment nem sokkal később Krisztihez léptem, hogy beszéljek vele. A történelem füzetem kémia után már tele volt adatokkal, de mielőtt elindultam volna Ő lépett odahozzám, hogy beszéljünk. Az egész barátságunk, mert még abban vagyunk mind kilencedikben kezdődött, vagyis a nyelvielőkészítő év utáni évre gondolok. Minden ott kezdődött, és ébredtem rá, hogy az érzéseink különbözőek. Az első évben nem vettem észre valamit. Vettem egy nagy levegőt, és ránéztem, a szemeibe. Behúzott egy növény mögé, illetve utána mentem, és halkan kezdte mondandóját.

– Tudunk találkozni a szünetben?

Megleppett kérdése, hiszen megbeszéltük már egy héttel ezelőtt, hogy igen. Bólintottam – Megbeszéltük – válaszoltam egyszerűen, amire egy biccentést kaptam – Jó délutánt – elléptem mellőle, és a cuccaimhoz mentem, hogy felvegyem a kabátom. A sálam rajtam volt, miután magamra húzhattam az őszi darabomat Ő már mellettem állt csendben. Felvettem a hátamra a táskám, és ránéztem – Nem mész haza?

– De – rövid volt, de utána egy darabig a fejem visszhangoztatta – Akkor holnap után.

– Vasárnap. Igen – mosolyogtam rá, és kiléptem a suli kapuján. A többiek már elmentek, már csak mi sétáltunk ott a suli parkolójában. A játszótér előtt le fog kanyarodni. Tudom, hiszen mindig, így csinál. Megtorpant, amire hátra néztem. A tekintette engem fürkészet. Mit akar? Szája nyitódott, és néma sziát mondva távozott. Barát zóna. Feltettem a fejemre fejhallgatóm, amit a középfokúm letételére kaptam. 98%-os lett, magam se hittem el. A lejátszási listára tettem, majd elindultam hazafelé. A fülemben szólt a zene, annyira, hogy az autósokat is halljam, ha arra jönnek, bár senkivel se találkoztam az utcán. Kinyitottam a kapumat, utána felsétáltam a lakásunkba. Bezártam az ajtót.

– Szia lakás – feleltem, ez az én szokásom, ha hazajövök, és tudom nincs itthon senki, csak én. Van kinek köszönöm, akkor is, ha csak a bútorok, az elektrónikai eszközök pihenek bent. Levettem a kabátom, és ledőltem a kanapéra. A plafont bámultam, miközben gyors számokat játszott a telefonom. Mindenki úgy lehet vele, ahogy én; utálják a barát zónát, persze nem mindenkinél van, így. Mennyi barátnője lehetett már? Vagy ez csak egy látszatt, igazából másra vágyik? Másra. Levettem a fejhallgatót, és az asztalomhoz ültem. Körbe néztem rajta. Ideje megmutatni, hogy mire vagyok képes, egy kicsit jobban odaadni magam, hogy észrevegyen. Word, és billentyűzet. A két legjobb barátom, és hozzá jön a zene, ami élvezetesebbé tudja tenni ezt az egész varázslatot. Elkezdtem egy novellát egy lányról, aki évek óta ír remek történeteket, amikor szabaddá teszi a neten. Készít egy blogot műveinek, és sorjában teszi őket. Először kis, rövid regényeket mutatt meg, később már hosszabbakkal próbálkozik. Az olvasó tábora csak nő, ami mosolyt csal az arcára, aztán érkeznek az irigy, rossz megjegyzések. Felkészült rájuk, és nem foglalkozik velük, csak megköszöni a véleményt, és tovább csinálja azt, amiben igazán tehetséges. Persze próbál a kritikáknak megfelelni, és egyedivé változtatni a kinézetet, s kijavítani minden apró hibát, ami előfordul. A sulis életében sikereket aradt, amikor egy fiú végül elég bátorságot vesz, hogy megközelítse, és randira hívja. Ki mondta, hogy különbözünk tőlük? Más a nemünk, de csapatban a lányok se mások, mint a fiúk. Ha megnézünk egy egyedüli lányt és egy magányos fiút, mi az első, amit először meglátunk rajtuk? Nincs velük senki.

Mindennek az eleje

A kezdő futam

Fall So Hard

Egy reményekkel, fantáziával teli lány sétál hazafelé a tavaszi szünet utolsó tanítási napján, miközben az előtte lévő utcában egy vele egykorú srác baktat, talpa alatt a száraz aszfalt melegszik a nap langyos sugaraitól. Elég egy pulcsi, vagy egy vékony kabát, és nem fázunk odakint. A hosszú, barna hajú személy egy vékony, lila kabátban nehéz hátizsákkal és boldogan kezd el rohanni, a haja csak lobog utána. A fiú észreveszi, majd felkapja a fejét. Figyeli a szaladó tizenéves gimnazistát, ahogy befordul a sarkon. Tekintetét nem akarja levenni róla, így sihetős léptekkel éri el az útkereszteződést, de csak egy közelben lévő kék kerítés becsukódását látja. Tudja, hogy ott van, és elérheti, ha siet, de nem kapkodik. Miért nem? Biztos benne, hogy megszerzi vagy tudja, hogy már nem kell harcolnia a lányért, akit szeretsz?

Az élettel teli elsős felfutott a lépcsőházon keresztül az első emeletre, és benyitott az otthonába. Maga után bezárta a bejárati ajtót, később a szobájába letette a cuccát, és elhúzta a reggel el nem húzott függönyöket, s ekkor megpillantotta a srácot a ház előtt erre felé sétálni. Leblokkolva nézett maga elé. Nem hitte volt, hogy itt látja a szobája ablakából. Behúzta azonnal a függönyt, és leült a babzsák fotelébe. Randija lenne délután, találkozik egy fiúval, és most itt van Ő, akitől szabadulni akarna a főhősnőnk? Nem. Nem érti érzelmeit, és azt gondolta, ha most elmegy erre a találkozásra, talán minden rendben lesz. Barátnőjét tárcsázta, aki azonnal fel is vette a mobilját. Nem úgy, mint a hölgyike a szobájába kuporogva, és nem tudja mitévő legyen.

– Hol vagy? – kérdezte Mangó, a szíve már a torkában dobogott, és arra várt, hogy kitörjön.

– Az utcában. Mondtam, hogy már mindjárt nálatok leszek – elhaladt a lejáró előtt, és meglátott egy srácot a kapunál állva. Kezei a zsebében, arca a föld felé fordulva, magas volt. Viki értette már a barátnője riadt hangját – Majd még beszélünk – ezzel letette a mobilját, és a zsebébe csúsztatva a csengők felé nézett, majd megnyomta a Szabó nevet. Benyomta, ami kicsit fájdalmas sípolást hagyott maga után. Mangó szólalt meg benne.

– Nyitva – hangja beleremegett, hiszen tudta, hogy aki első évtől kezdve tetszik neki ott van lent, miközben ő egy randira készülődik egy másik fiúval. Viki bement, és hátra nézett. Nimród felnézett az ablakra, majd a nyitott kékségre, ami lassan csukódott be. Egy láb megakadályozta a szőkésbarna hajú lányt abban, hogy az ajtó kattanjon.

– Beszélhetek vele? – egy kérdés, két szó, tizenöt betű. Hevesen megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy jól időzítennél most. Bocsi Nimród, de a fenti leányzónak szüksége van pár Viki-féle tippre – ezzel kitolta a srác lábát, és közéjük zárt egy vasból kreált átjárót – Jó szünetet!

Ezzel bement a házba, ahol egy elkeseredett kép fogadta. Mangó ki volt akadva, és el se akart már menni arra a bizonyos találkozóra egy titokzatos fiúval. Mire is gondolt abban a pillanatban? Nimródra? A srácra, aki egy év után jött rá mindenre? Túl késő, de lehet, hogy még sem, lehet, hogy mindennek itt a kezdete, és valaminek a vége is.

Mangó feszengve, de vídáman, a srác, pedig mosolyogva ült ott a mozi teremben egy nagy popcornnal. Mindjárt kezdődött a film, s a termet pároktól kezdve barátikörök töltötték meg. Dávid igyekezett úri emberként viselkedni, és figyelmesen mindig végig hallgatta a lányt. Tetszett neki, de Mangó gombóccal a torkában ülte végig a film felét, amikor felvillant benne valami. Nincs itt, Nimród. Nem tudja. A fiú itt mellette, pedig aranyos, kedves és megértő – talán ebből még lehet valami. Fejét oldalra tette Dávid vállára, aki átkarolta, és a lány karján pihentette a kezét, lassú köröket leírva közben, így telt el az előadás másik fele. Nyugodtan és stressz mentesen. Kimentek a helyiségből kézenfogva, majd elindulva kifele. Mangó fejében egy dolog villant be a villamoshoz közeledve; a ház előtt álló, magas srác. Haját gyengén birizgálta a tavasz szele, a nap megvilágította arcát. Nagy levegőt vett a barna hajú leányzó, és párjára nézett, aki sietni kezdett.

– Lekésük az utolsót – mindketten szaladtak, hogy elérjék a már záró ajtókat, és sikerült beugrani a tömegeszközre. Dávidnak. A kezek elszakadtak egymástól, Mangó lent maradt. Ijedten nézett az elmennő eszköz után, majd ahogy egyedül maradt a sötétségben megcsörrent a mobilja. Az immént távozó randipartnere hívta. – A következőnél leszállók – szólalt meg.

– Nem kell – kezdte egymás után rakosgatni a lábát hazafelé – Szólok apunak, hogy jöjjön értem…

– De, de – makkogott – Megvárlak.

A vonal megszakat, és a meleg időt felváltotta a hideg borzongás. Összehúzta magán Mangó a kabátot, ami nem-igen melegítette. Zsebe mélyére helyezte a mobilt, ami lassan újra megszólalt. Zene felmordult, a lány megtoppant. Tudta kinek állította be ezt, és érezte, ahogy pirulva keresi elő telefonját, hogy beleszóljon. Elhúzta a zöld jelet.

– Lekéstük az utolsó menetet? – Ismerős hang, ugyanaz a válasz; borzongás, aztán eszébe jutott valami; miért beszél többesszámba és honnan tudja, hogy becsukódott az orra előtt az ajtó? Körbenézett – Másik oldalon.

A beszélgetést kinyomták, és egy árnyék sietett felé, amikor felé emelkedett. Nagy levegőt vett, amire érezte az erős férfi dezodor szagát. Tudta ki van ott mellette, ki magaslik felé. Egy halvány mosolyt látott, majd a villamos után nézett, aztán vissza rá.

- Indulunk? - kérdezte. Mangó tudta, hogy most arra vár, hogy együtt gyalogoljanak haza, ami nem esik nehezére, főleg, hogy magassarkúban jött. Normális körülmények közt most boldog lenne, és a szíve hevesen dübörögne, de fél, hogy látta Nimród azzal a sráccal. De miért aggódik emiatt? Egymás mellett mentek, néha-néha összeütköztek, vagy a kezeik suhantak el.