Lépésenként II.

Első lépés, ami után nincs megállás

Zene és telefonszám

Good Riddance

– Te vagy az életem – suttogja, de egy szavát sem hiszem el. Hány lánynak mondhatta már ezt a szöveget? Olyan, mintha egy elcsépelt gimnáziumi szerelemes film lenne. Keze a nyakamon pihen, és lassan félre tolja a vékony pántom, majd ajkai finoman érintik a bőrömet; ha tavaly csinálja ezt még ágyba is bújok vele, de elkésett. Tenyeremet a mellkasához teszem, majd eltolom magamtól. Kikerekedik a szeme, de a csillogás nem szűnik meg az íriszében. Megint odalép hozzám, amire kifordulok a látóköréből, csak lassan. Elkapja még idejében a csuklóm, majd visszahúz – Az hiszed ilyen könnyen megszabadulhatsz tőlem? – sziszegi a fülemben. Nem, nem gondoltam semmi ilyesmit, csak el akarok innen menni minnél hamarabb. Sóhajtva lehajtom a fejem, és észreveszem, hogy a gatyáján keresztül keményedik ott lent, középen. A vállam már nem tartotta a lenge pólómat, ami nagy dekoltázsáról híres. Tudtam mit tervez, s pont azt, amit nem engedhetem meg. Leguggoltam, és a lábai közt próbáltam eltűni, de neki más jutott eszébe. – Köszi a tippet.




– A fejemet a falba verem. Azt akarja, hogy leszopjam? Elfelejthet! S, pont ilyenkor nem jár erre tanár? Kigombolta a nadrágját, és a merevedése felállva bukott elém. Hátrahőköltem métere és vastagsága láttán. Bekövetkezik a legrosszabb. Megtapasztalhatom milyen egy férfi fegyvere a számba, erre vágytam eddigi életemben, hogy ezt megtudjam! Lesújtóan meredtem fel rá, s már húztam volna a fonalat, amikor lépéseket hallottam. Mosolyra húzódott a szám. Igen! Megmenekültem! Láttam rajta, hogy mennyire csalódott, de amikor megjelent a srác a vigyora visszatért az arcára. Az egyik havera jött le a lépcsőn. Kihasználva a szabadulásom lehetőségét elfutottam a lépcsőn lejövő másik nemű mellett, aki felbobiskólva azt se tudta hol van. Győzelem illatát éreztem, ami fahéjjal keveredett, és erős férfi dezodorral. Előttem egy csapat fiú jött felém, épp fel testnevelésről. Vége lenne az órának? Szemöldökömet rázogattam, és felkészültem, hogy keresztül-kasul vágok rajtunk, amikor rám meredtek. Pupillák ki, gatya reped. Lenéztem magamra, és megláttam a bökkenőt. A pólómból kicsúszott a mellem, így nyerhettem egér utat is. Vörösen húztam magamra a ruhám, és zavartan elsiettem mellettünk le a termünkhöz. Megcsörrent a kicsöngő hangja, amire szaporábban lépdeltem, a diákok és a tanárok ezrével halattak el mellettem. Kellett ez nekem, hogy elhalasszam a matekot. Az asztalomról elvettem a táskámat, majd a kardigánomat magamra kapva indultam kifelé. Fél vállámon lógott a nehéz hátizsák, és a legjobb barátnőmet vártam kijönni. Toporzékolva jeleztem, hogy siettek, bár magam se tudtam hova, amikor megpillantottam a srácot, aki pár perccel ezelőtt a suli falai közt akart élvezkedni velem. Vöröshajú barátnőm ért oda mellém, és ecsetelni kezdte hogyan telt az óra. Unalmas táblához kihívások, feladványok, egyenlettek, harmadfokúak, másodfokúak. Mennyire szeretem is ezt. Miután leértünk a buszmegállóhoz, ahol elvesztettem a tekintettemmel a csávót a lány mellettem meglengedte a kezét.

– Nem is figyelsz rám! – panaszkodott, pedig én akartam hallgatni, de a gondolataim máshol kavarodtak – Ha untatlak most mond meg, mert láttom rajtad, hogy keresel valakit.

– Igazából, majdnem megbasztak a suliban matek óra közben a folyosón, és azon agyalok, hogy … – valamit ki kell találnom olyat, amivel nem teszem tönkre vele a kapcsolatom – Mind kellene változtatnom. A célom az, hogy ne tudjon felismerni. Nevet is akarok változtatni.

– Lehetne az, hogy mivel az apádat senki se ismeri, és te, mármint érted átköltözik hozzá, de amúgy maradtsz csak eljátszod, hogy a tesód vagy – mosolyog, mivel látja rajtam, hogy tetszik.

– Ikertesó – bólintok – Nem rossz Ms. Vörös – lököm oldalba – A3.

Saroltával az ábécé betűivel és egytől tizes skálán jelezük a srácokat, akik nézik valamelyikünket, illetve a dögöset. A mostani nagyon stírölte a lelkes barátnőmet. A kódja arra utal, hogy már hetek óta mindig, így van. Ezt a kombinációt akkor használjuk, ha egy adott srácot már láttunk. Adott esetben őt. Magas, rozsdásbarna haja kócos hatást keltve. A táskája a hátán, és a kabátja is aranyos srácra utal. Aki meglátja talán az jutt eszébe, hogy olyan, mint egy mackó. Igen, pont olyan.

– Kiszemeltek – kacsintottam Saroltára, aki elpirulva nézett a buszra, ami felénk kanyaródott. A nyakában lógott a bérlete, de nekem elő kellett vadásznom a zsebemből – Indulj. Itt leszek mögötted, csak nem találom a jegyem – kutattom a kabátom lyukas jobb oldali zsebét, amikor mögöttem megkocogtatják a vállam. Egy srác magasodik fölém, és az érvényes bérletem a kezében.

– Ezt keresed, ugye? – kérdezi azokkal az aranybarna szemekkel. Azt mondtam, hogy Sarolta szerencsése a barnamedve? Nem, aki itt áll előttem. Ő, a medve. Széles vállak és egy fejjel lehet magasabb nálam, mély hangja már-már a mennyekbe visz – Ez nem a te buszod?

Kijózanodok szépségéből, és bólogatva mosolygok, mint egy kislány. Megköszönöm, hogy megtalálta, és odaadta, majd felszállok a tömegközlekedésre. Hátra megyek, ahol a barátnőm integetve csúszik beljebb. Leülök, de mellettem van még egy hely. A srác megáll az utolsó ajtónál velem szemben, és rám néz.

– Szabad? – kérdezi, és biccentek, majd egy gyors mozgással beugrik a bal oldalamra. Nincs több üléshely, elfoglalta az utolsót. Vállunk összeér a szűkös helyen, érzem az erős dezodorjának illatát. Nagy levegőket veszek, de lassan. Hirtelen meghallok egy bizonyos ütemet. Zene. Fordulok jobbra-balra, s ekkor tűnik fel a fülében a füllhallgató, ahonnan kihallatszik minden dobszó. Mosolyogva ütöm a tempót a combomon, bár a barátnőm nem nagyon érti, a srác mellettem annál jobban mosolyog rám – Ismered őket? – Kihúzza az egyik felét, és a közelebbi fülembe teszi. Green Day. Hát, persze. Imádom őket.

– A kedvenc bandám – egy kis hazugság, hiszen csak hallottam róluk, rajongó nem vagyok, de ez most nem számított. A pillanatnak éltem, és az illatát szívtam be a tüdőmbe, amikor le kellett szállnom ugyanis Saroltával végállomásunk következett. Moziba indultunk, és a villamos nem sokat vár. Nimród, akinek már a nevét is tudom fiú, egy busz felé baktatott. Telefonszám; meg van. S úgy köszöntünk el, hogy majd hívjuk egymást. Vigyorogva szálltam föl barátnőmmel a tömegközlekedési eszközre, és nem bírtam nem beszélni Róla. A szeméről, az érintéséről. A suliban szinte mindig megakad rajta a tekintettem.

– Cukik voltatok a buszon – megyünk be a plázába a mozi jegypénztárjához – Szerintem összeilletek, de azért tenni is kell – kaccsint. Ilyenkor nem tudom féljek vagy örüljek. A film előtt volt egy óránk, amit a könyvesboltban töltöttünk, és a többi ruhaboltokban. A kávézóban üldögélve végül kérdeztem valamit Saroltától.

– Tényleg úgy gondolod, hogy lépnem kéne? – kavargattam a forró csokimat, amit pár perce kaptunk ki. A moziig még negyed óránk volt.

– Ő már megtette az elsőt, így most az a lépésed, hogy felhívod, majd a hétvégén.

S, akkor még nem tudtam, hogy egy éjszaka még haza is kisérhet. Ő.